Gondolom, mindenki tudja, hogy milyen nap van ma. Mit és kiket ünneplünk. Most csak csendesen, kevés felhajtással, mivel a hóhelyzet miatt sok rendezvény elmaradt. Ahol pedig meg tudják tartani zárt helyen, oda sem egyszerű eljutni.
Csibe osztályában tegnap volt a megemlékezés. Egy ismerős lány osztálya tartotta. Tömör összefoglaló következik:
"Ügyesek voltak, nagyon szép volt. Volt zászló is. Az első sorban ültünk. Ja, és a végén V. integetett nekem!"
Mármint neki. 5 osztály van közöttük, de Csibe nagyon kedveli. Tényleg aranyos különben.
Mesélte, hogy az igazgatónő is dicsérte, hogy egyforma kokárdájuk volt, és a tanító néni rá mutatott, hogy az ő nagynénje készítette. Büszkeség töltötte el. Mondjuk az vitatott, hogy rám volt büszke, vagy magára :)
Annak idején az iskolai ünnepségeket nem igazán szerettem. Főleg általános iskolában nem. Kicsit erőltetett volt, és amúgy is kötelező, szóval nem volt semmi vonzó benne.
Akkor kezdtem el nagyon megszeretni ezeket az ünnepségeket, amikor Csibe elkezdte az ovit, és ők is tartottak műsorokat. A tavalyi különösen szép volt.
Ünnepségektől és rendezvényektől függetlenül hatalmas tisztelettel és megbecsüléssel gondolok azokra, akik bármely háborúban életüket áldozták a hazáért. Szeretném én is annyira szeretni a hazámat, hogy képes legyek érte meghalni.
De azért szomorúan gondolok rá, hogy a haza ma már nem olyan, mint akkor volt....
Nem hiszem, hogy Petőfi korában, csak azért az utcán kiverték volna valakinek a fogát, mert ránézett az illetőre... És sajnos ez nem vicc... Vagy hogy kétszáz forintért agyon verjenek valakit, vagy még annál is kevesebbért...
Nekem ők az igazi MAGYAROK, így nagybetűsen. Nem azok akik azzal hirdetik magyarságukat, hogy fennen hangoztatják gyűlöletüket, azok ellen akik nem magyarok....
Azt hiszem, hogy én sem vagyok MAGYAR. Legalábbis úgy nem, ahogy ők voltak.
De szeretnék jó magyar lenni... Vagy legalábbis valami olyasmi...
Persze van egy fontossági sorrendem.
Elsősorban ember vagyok. Emberi tulajdonságokkal, érzésekkel. Nem tökéletes, közönséges, átlagos, de ember. Olyan, aki tud emberként viselkedni. Aki nem ront rá senkire állatként, hogy elvegye tulajdonát, életét.
Katolikus vagyok. Erre a hitre kereszteltek, és bár a hitem még elég gyengécske, azért lassan csak rátalálok. Más vallások is érdekelnek, és vannak dolgok, amik tetszenek bennük, egy időben még a WICCA is érdekelt, de annyira nem vonz semmi, hogy elhagyjam a hitemet.
Azután magyar vagyok. Magyarországon születtem, az anyanyelvem magyar, az őseim is magyarok voltak, de nem (csak) ez tesz magyarrá. Magyarságom abból fakad, hogy büszke vagyok a múltunkra, a történelmünkre, azokra az emberekre, akik sokat tettek azért, hogy a haza virágozzon, vagy hogy szabad maradjon. A jelenünkre sajnos kevésbé vagyok büszke... Nem a politikára gondolok most. Nem csak arra. A közélet, a média is egyre inkább a bányászbéka perspektívája alá süllyed a szememben. A megbecsült művészek nem szerepelnek annyit sehol, mint a neve nincs celebjeink, akik egyszer szerepeltek a tv-ben, és mindenki rájuk akar hasonlítani, mert munka nélkül is meg lehet élni, csak elég sokat kell, hogy írjanak az emberről. Brrr...
Ezután jön a családom. A nagyszüleim unokája vagyok (azoké is akik már nem élnek sajnos), a szüleim lánya, testvér, nagynéni, unokahúg... És mindez egy személyben. Néha nehezen jövök ki a családommal, és nem mindig ők a hibásak, de mi így vagyunk egy család. De néha nagyon könnyű ezt elfelejteni...
Barát is vagyok. Jó vagy kevésbé jó, attól függően, hogy kivel hogy tudok kialakítani baráti kötődést. Igyekszem amennyire tudok, vagy amennyire a másiknak szüksége van rám. Vagy amennyire nekem van szükségem a másikra. Nem arra, amit fizikálisan adni tud. Az nem lenne barátság. Mennyire tölt el örömmel hogy látom, mennyire fontos a véleménye, és mennyire vagyok boldog, ha tehetek érte valamit.
A sorrend végén vagyok én. Az egyén. Egyedi, és utánozhatatlan. Mint a több milliárd másik ember. Mivel nincs két egyforma személyiség. Szerintem ez nagyon is jól van így. Unalmas lenne az élet, ha mindenki ugyanazokat a dolgokat szeretné....
Nekem nincsenek előítéleteim (mindenkit egyformán utálok :)... Na jó, nem.
Szeretem az emberek többségét. Legalábbis addig amíg meg nem ismerek valakit, addig nagyon szeretem. Utána meg majd elválik. Ha valakit utálok, az nem azért van, mert valamely kisebbség tagja, vagy más a hite, mint nekem, hanem mert a természetünk nem fér össze... Van ilyen. Irritálnak azok, akik azt hiszik, hogy a külsejük, vagy a vagyonuk a többi ember fölé emeli őket, és náluk különb nincs a világon, vagy azt hiszik attól lesznek menők, hogy gyengébbeket bántanak, azok akik a céljaik érdekében mindenkin képesek átgázolni, vissza sem nézve...
Szeretném, ha a magyarság nem csak a gyűlöletről szólna, vagy arról, hogy ki tud az ünnepségeken leginkább kitűnni a sorból.
Szeressük egymást, és együtt tegyünk azért, hogy együtt tudjunk élni, és küzdeni a haza ismételt felvirágoztatásáért...
Nekem március 15-én, aki elsőnek eszembe jut, és akinek a verseit méltónak találom arra, hogy emléket állítsanak a hősöknek, az Petőfi Sándor.
Nagyon sok szép verse van, amiket minden évben mindenhol elszavalnak, de nekem a két legkedvesebb versem tőle:
Petőfi Sándor:
És meg-megrázza és átkozza
Bilincsét nagy kegyetlenül.
Bilincse ekkép szóla hozzá:
„Csörgess, de oh ne átkozzál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll!
Ugye nem ismersz? a szabadság
Csatáiban kard voltam én,
S épen talán a te kezedben
Villogtam a vér mezején.
Szerencsétlen te, szerencsétlen
Kardoddal hol találkozál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.
Bilincset vertenek belolem,
Belőlem, aki kard valék,
S ki vélem vítt a szabadságért,
Most azt szorítom... szörnyűség!
Szégyennek és haragnak pirja
A rozsda, amely rajtam áll.
Csörgess ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.”
Nagykároly, 1846. szeptember 5-12.
Petőfi Sándor:
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesült és
Szabadságát nem vívta ki.
Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.
Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.
Ha ami fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.
Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.
Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Ne érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utolsó
Egyetlen híveid valánk!
(Debrecen, 1849. január.)
Ünnepségektől és rendezvényektől függetlenül hatalmas tisztelettel és megbecsüléssel gondolok azokra, akik bármely háborúban életüket áldozták a hazáért. Szeretném én is annyira szeretni a hazámat, hogy képes legyek érte meghalni.
De azért szomorúan gondolok rá, hogy a haza ma már nem olyan, mint akkor volt....
Nem hiszem, hogy Petőfi korában, csak azért az utcán kiverték volna valakinek a fogát, mert ránézett az illetőre... És sajnos ez nem vicc... Vagy hogy kétszáz forintért agyon verjenek valakit, vagy még annál is kevesebbért...
Nekem ők az igazi MAGYAROK, így nagybetűsen. Nem azok akik azzal hirdetik magyarságukat, hogy fennen hangoztatják gyűlöletüket, azok ellen akik nem magyarok....
Azt hiszem, hogy én sem vagyok MAGYAR. Legalábbis úgy nem, ahogy ők voltak.
De szeretnék jó magyar lenni... Vagy legalábbis valami olyasmi...
Persze van egy fontossági sorrendem.
Elsősorban ember vagyok. Emberi tulajdonságokkal, érzésekkel. Nem tökéletes, közönséges, átlagos, de ember. Olyan, aki tud emberként viselkedni. Aki nem ront rá senkire állatként, hogy elvegye tulajdonát, életét.
Katolikus vagyok. Erre a hitre kereszteltek, és bár a hitem még elég gyengécske, azért lassan csak rátalálok. Más vallások is érdekelnek, és vannak dolgok, amik tetszenek bennük, egy időben még a WICCA is érdekelt, de annyira nem vonz semmi, hogy elhagyjam a hitemet.
Azután magyar vagyok. Magyarországon születtem, az anyanyelvem magyar, az őseim is magyarok voltak, de nem (csak) ez tesz magyarrá. Magyarságom abból fakad, hogy büszke vagyok a múltunkra, a történelmünkre, azokra az emberekre, akik sokat tettek azért, hogy a haza virágozzon, vagy hogy szabad maradjon. A jelenünkre sajnos kevésbé vagyok büszke... Nem a politikára gondolok most. Nem csak arra. A közélet, a média is egyre inkább a bányászbéka perspektívája alá süllyed a szememben. A megbecsült művészek nem szerepelnek annyit sehol, mint a neve nincs celebjeink, akik egyszer szerepeltek a tv-ben, és mindenki rájuk akar hasonlítani, mert munka nélkül is meg lehet élni, csak elég sokat kell, hogy írjanak az emberről. Brrr...
Ezután jön a családom. A nagyszüleim unokája vagyok (azoké is akik már nem élnek sajnos), a szüleim lánya, testvér, nagynéni, unokahúg... És mindez egy személyben. Néha nehezen jövök ki a családommal, és nem mindig ők a hibásak, de mi így vagyunk egy család. De néha nagyon könnyű ezt elfelejteni...
Barát is vagyok. Jó vagy kevésbé jó, attól függően, hogy kivel hogy tudok kialakítani baráti kötődést. Igyekszem amennyire tudok, vagy amennyire a másiknak szüksége van rám. Vagy amennyire nekem van szükségem a másikra. Nem arra, amit fizikálisan adni tud. Az nem lenne barátság. Mennyire tölt el örömmel hogy látom, mennyire fontos a véleménye, és mennyire vagyok boldog, ha tehetek érte valamit.
A sorrend végén vagyok én. Az egyén. Egyedi, és utánozhatatlan. Mint a több milliárd másik ember. Mivel nincs két egyforma személyiség. Szerintem ez nagyon is jól van így. Unalmas lenne az élet, ha mindenki ugyanazokat a dolgokat szeretné....
Nekem nincsenek előítéleteim (mindenkit egyformán utálok :)... Na jó, nem.
Szeretem az emberek többségét. Legalábbis addig amíg meg nem ismerek valakit, addig nagyon szeretem. Utána meg majd elválik. Ha valakit utálok, az nem azért van, mert valamely kisebbség tagja, vagy más a hite, mint nekem, hanem mert a természetünk nem fér össze... Van ilyen. Irritálnak azok, akik azt hiszik, hogy a külsejük, vagy a vagyonuk a többi ember fölé emeli őket, és náluk különb nincs a világon, vagy azt hiszik attól lesznek menők, hogy gyengébbeket bántanak, azok akik a céljaik érdekében mindenkin képesek átgázolni, vissza sem nézve...
Szeretném, ha a magyarság nem csak a gyűlöletről szólna, vagy arról, hogy ki tud az ünnepségeken leginkább kitűnni a sorból.
Szeressük egymást, és együtt tegyünk azért, hogy együtt tudjunk élni, és küzdeni a haza ismételt felvirágoztatásáért...
Nekem március 15-én, aki elsőnek eszembe jut, és akinek a verseit méltónak találom arra, hogy emléket állítsanak a hősöknek, az Petőfi Sándor.
Nagyon sok szép verse van, amiket minden évben mindenhol elszavalnak, de nekem a két legkedvesebb versem tőle:
Petőfi Sándor:
A BILINCS
Szabadságért küzdött az ifjú,
S börtönbe dobták, ottan ül,És meg-megrázza és átkozza
Bilincsét nagy kegyetlenül.
Bilincse ekkép szóla hozzá:
„Csörgess, de oh ne átkozzál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll!
Ugye nem ismersz? a szabadság
Csatáiban kard voltam én,
S épen talán a te kezedben
Villogtam a vér mezején.
Szerencsétlen te, szerencsétlen
Kardoddal hol találkozál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.
Bilincset vertenek belolem,
Belőlem, aki kard valék,
S ki vélem vítt a szabadságért,
Most azt szorítom... szörnyűség!
Szégyennek és haragnak pirja
A rozsda, amely rajtam áll.
Csörgess ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.”
Nagykároly, 1846. szeptember 5-12.
Petőfi Sándor:
EURÓPA CSENDES, ÚJRA CSENDES...
Európa csendes, újra csendes,Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesült és
Szabadságát nem vívta ki.
Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.
Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.
Ha ami fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.
Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.
Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Ne érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utolsó
Egyetlen híveid valánk!
(Debrecen, 1849. január.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése